Ma jött haza Lucas. Utoljára kb. 3 éve láthattam ... képről. Szóval meglepődtem, hogy milyen más, mint akinek elhittem. Istenem! Én nagyon bunkó vagyok. Egyedül a zenéit hallgattam, és 3 éve ugyanolyannak képzelem. És lehet, hogy az a kép nem is abban az évben készült.
Hazajött, hogy megnézze mi a helyzet itthon. Szerintem azon kívül hogy nőttem, semmi változást nem fog találni. A ház évek óta ugyan abban a berendezésben áll. Még a szobám is! Na mindegy.
Ideges voltam nagyon sok ideig, amíg meg nem jött. Akkor csak csodálkoztam órákon keresztül. Én a kis tini fiúra emlékszem, és az az arc ugrott be előttem minden pillanatban, és erre belép egy férfi a házba. Egy férfi. Pff. És azon gondolkodtam, hogy talán mégis ő írta a komoly számait? Mert a vacsoránál régen vékony, de nagyon hangos hangon beszélt, és mikor unatkozott, dobálta a kaját. És most meg. Huuuuh. Most meg mint valami úri ember, szépen megvacsorázott, mikor befejezte a helyes oldalra csúsztatta az evőeszközöket, és mély hangon, nagyon mély hangon mesélni kezdett.
De a legtöbbször rám nézett. Azon csodálkozott, hogy mennyire megnőttem. Komolyan, úgy érzem magam, mint amikor félvak nagypapámmal találkozok: Te már megint mekkorát nőttél!
Lucas azért fiatalabb mint a nagypapi. És most már mellette sem érezhetem magam gyereknek. Mert már felnőtt. És most megyek és siratom a régi Lucast. És utána ünnepelem az újat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése